Téveszme

V. fejezet

Lavina

Ahogy a jégkocka elolvad az italban, úgy halványulok el én is a sötétség küszöbén, míg az ajtó ki nem nyílik a fénybe, ami a messzeségbe vezet, s lavinaként tör előre a düh, harag s egy hangos kiáltás tör ki belőlem, hogy menekítést színlelve jelezze: megérkeztem. Kétes hullámok törik meg a csendet, hogy egy új, egy más világba bolondítsák el azokat, akik elégedetlen sóhajaikkal bombázzák céltalan életüket, és tehetetlenséggel burkolózva képtelenek szembeszállni az élettel. A rózsa elhervad, a levelek lehullanak, a hó elolvad, az eső eláll, a nap lenyugszik, az élet véget ér…Egy nap. Az álom elkülönül a valóságtól. De mi van, ha én az álmomban akarok élni? Kétféle álom létezik. A jó és a rossz. A szép álom az, amit én igazán szeretnék megélni. De egy rémálomba nem akarok ébredni. De hiszen…már benne élek. Kikerülni a csapdákat, ahogy túllépni az akadályok fölött és megúszni a bűntetteket nem lehetetlen, egykor rettenetesen nehéz. Gondolatokkal ostromolva magam, fekszem az ágyon, rémálmaimat elűzni próbálva magányosan és félve állok a holnap elé. Egy tündérmese. Erre vágyom. Védekezni a valóság mocskos szavaitól s kínok fájdalmai elől bujkálva ez az egyetlen kis fénypont, mely reményt ad egy hanyatló, boldogságra vágyó lélek számára. Egy hang. Táplálja szívem, ezért élek, vagyok még itt s küzdök azért, hogy legyek. Egy hópehely, ami alig pár tized másodperc alatt elolvad, amint a bőrömhöz ér. Ilyen az én szívem is, ha valaki olyan, akit én a világon abban a pillanatban a legjobban szeretek eldob magától, akkor eltörik. Tisztelni. Két lélek egybefonódásakor megbecsülni a régen elérhetetlennek tűnő célt megbecsülendő dolog. S azt az örömöt amit akkor érezni lehet, életerőnek nevezzük. Hisz ebben a rohanó világban nincs is másra szükség, csak a feltétel nélküli szeretetre, amit nem mindenhol lehet megtalálni.

Téveszme

IV. fejezet

Egy hely

A szavakat egymás mellé rakosgatva ki lehet szűrni a dolgok értelmét, tudni a jelentésüket, de mondanivalójukat nem biztos, hogy meg lehet találni. Csak fura talányokat kísérelni és feltevésüket megmagyarázni kevés ahhoz, hogy tudni lehessen a valódi rejtelmet, amit magukkal hordoznak. Valaki érti, valaki érzi, valaki tudja, valaki csak sejti, valakit nem érdekel, valakit megőrít, valakit felbosszant, valakit okosabbá tesz, valakinek tapasztalatot mesél el. Ezek a kincsek, amiket kiirtani nem lehet, hiszen az élet e nélkül mit sem érne. Kifejezni érzéseket mondani és mutatni, de megcáfolni nem lehet. Borzadály a késői hajnalon akkor van, ha kiürül az éj. Csillámmentes fagy lesz úrrá élőn s holton egyaránt, míg a Föld véget nem ér. Kulcsszavakat suttog egy hang fülembe, de értelmet nem nyernek összefüggései. Édes illattal áraszt el egy szellő s színt hoz, ha szellemem megnyeri. Egy könnycsepp, egy fájdalom. Tengernyi könnycsepp, tengernyi fájdalom. Mit hoz a holnap, mi vár még, nem tudni előre. A mának élni tudni kell, akkor is, ha el vagy rejtőzve. Törött üvegeket pillantok meg a szikrázó patak mellett, ami úgy csordogál, mintha valami felsőbbrendű erő tisztította volna meg, hisz a gyötrődésektől felszabadulva a vize is tisztább lett. Van valami oka talán, hogy kristályos medre ily módon lett felszabadulva az idő végezete alól? Egyszerűen csak meggyónta bűneit s olyan tetteit, amit megbánt élte során.  Megtért. Hőn ámított vágyai immár teljesültek a számára. Ez az egyetlen szépség ezen a kietlen vidéken, hol az összes virág elhullott már, a fák kiszáradtak, a köd pedig befedte ezt az egész torz küllemet, mit mutatott magából ez a szent hely. Védelem öleli körül a sivár, eldugott helyet, ahol a kicsi patakocska csordogál. Talán ha nem lenne ily rémisztő, már rég eltusolták volna. Gondold át. Megérné?

Téveszme

III. fejezet

Vég

Szerelem. Ki érti ezt? Aki egy szív csalódását felfogni képtelen, nem érdemes az életre. S létezni képtelen az, ki egyszer már ezt megélte. Folyton folyvást újabb harcba torkollik a hosszú út, amit kötelesség kijárni. Szakadékokat kikerülve menekülsz meg a fájdalomtól, ha nem bízol meg még abban sem, aki a legfontosabb. Ha egy fa lehullatja leveleit, még nem hal meg. Csak pihen. Új lombkoronát növeszt idővel, hogy még szebb pompájában lássák majd. Egy csalódott szív is ilyen, ha viszonzást vár, s nem kap választ kérdésére. Ez lenne az élet értelme? Egy örökké tartó boldogság, amit szerelemnek hívnak? Ha az érzelmek kölcsönösek, akkor is, egyszer vége lesz. Mint minden másnak, ami létrejön. Megszületik a lét, de be is fejezi azt, amit elkezdett. A fa is meghal, ha kivágják. Leveleit nem növeszti már tovább, s újabb lombkoronát sem hoz létre. Hisz nincs már, ami éltesse. Emiatt lesznek egyesek öngyilkosok? Mikor már minden véget ér. De vajon hol az a pont? És számít ez? Mindig más, mindig különböző. Változik a világ. A hőn szeretett hőst is megunhatta Csipkerózsika. Csak ezt a történet nem fejti ki, hogy a gyerekek példájaként állítsa elő ezt a bizonyos klasszikus, de valóságszerűség híján alapuló szerelmi történetet. Ahogy múlik az idő, egyre több fát vágnak ki, s egyre több szív törik össze. De ez az élet rendje. Hisz csalódás nélkül nem tudnánk értékelni a, amit igazán kellene. Így meglehet tanulni azt az örök körforgást, ami körbeveszi a mindenséget.

Téveszme

II. fejezet

Emésztő sötétség

Bú s harag keble ringat mindenkit. Kövületként lehet végignézni a szánalmat megannyi feszengő test sírhalmán. Porral van lepve minden szörnyűség s titok, mely valaha egy élet értelmét adta. Borzongás fut végig a kiürült sikátorokon, mik egykor zsúfolt városrészek fényűző parcelláit ontották s emelték nagyra, bámulatosra. Ezeket nem egyszerűen tönkretették, hanem kiölték belőlük azt a parányi életerőt is, amit még a vész esetére tartogattak a túléléshez. Füstbe ment terv. Csorbája a virágok illatát juttatta az ész homályos förgetegébe. Magányos harangszó hallatán felbojdult volna az erőtlenség egykor, de nem ma. Súlyos lánc ez, mit visz az a sok okosságnak tűnő förtelemnyi értelmet sem adó szentély. Lassan siralomházzá válik a pokol. Feltűnően és megveszetten, kétségek közt, a bujdosó elme sem talál vigaszt. A horizont tündöklése felfújja a mostani vérözön oltalmát. Egy szent, ki bukott angyalként szállt alá a porba, őrülten sikoltotta a múlt fájdalmának emlékét. Vérben ázott a szó, mi elhagyta torkát. Göröngyös úton sose szabad ily módon megkísérelni azt, ami már elveszett. Befedi a köd minden egyes részét a történelemnek. Minden és semmi. Ez van most. Napkeltekor búcsút mondunk a szikrázó éjnek, mi édes álmot hint a megfáradt léleknek. De rettegést hoz azoknak, kik sosem adták fel az áldozatszedést, a kínzó, elmeháborodott hóbortok űzését. Itt már remény nem születik soha! A Hold életet ad a holtnak, de csak annyi ideig, míg az nem él vissza kegyelmes sóhajával. Megtenni mindent, amit csak lehet a hazajutásért, elűzni a gonoszt a boldogságért. Kilehelni lelkeket az életben maradásért, az új élet kezdetének szükségletéért. Ha már valaki elment, az nem jön vissza. Emléke csak a szívben él, s szárnyal, minden gondolattal egyre szabadabbá válik. Kóborlásból látomás születik. Értelmetlen károkat okoz a szív végtelen rejtelmeiben. Vihar készülődik. Egy száműzött istenség villámlást küld a Földre. Az orkán zúgása hamis rivallatokat kelt. Ciklonként az áramló víz hullámokat sodor a partra. Miért ilyen mérges? Vajon riválisnak számítok? Vagy ellenlábas vagyok? Ellenség lennék? A választ sosem tudom meg. Én csak szabadságot akarok.

Téveszme

I. fejezet

Egy bolond naplója

Az ok, amitől a bánat leple egy pillantás alatt eltűnne, nem egyszerű. Hibát hibára halmozva őrít meg a kísértés, ami bálványként jelenik meg előttem. A kiáltásomat már senki sem hallja. A magány szele fúj át rajtam, mintha ott sem lennék. Egy makacs illúzió ejtett csapdába. Bódító kábulatba menekülve a rideg világ elől, megpillantok egy pislákoló fényt. Egy kis fényt, ami ha közelebb érek hozzá, egyre nagyobb lesz. A remény fénye az. Emlékként őrzöm a gondolatot, mely átvilágítja az elmémet. Baljós árnyak taszítják homályba a létezést. Számtalan esély van a menekülésre, de én egyet se látok. Csöpög az arcomról lefolyó magány megtestesülésének könnye a hideg aszfaltra. Körülöttem nincs senki, egy lélek sem, csak a világ maga. Rá kell jönnöm, hogy ez a valóság, nem egy rémálom, amiből ha akarok, kitörök, és máris a fellegvárak káprázata önt el. Hanem egy számtalan rejtett csapdákkal és megannyi szenvedéstől menekülő, a kínt eltűrni nem akaró embernek nevezett élőlényekkel bíró halmaz, ami csak fájdalmat és gyűlöletet tartalmaz. Mégis meddig kell még elviselni ezt az önmagában is rosszra sarkalló poklot? A fagyott földön nincs semmi, ami élne, mert akik e földet érinteni merik, minden kicsiny jót is kiölnek belőle. A hulló hó színe egyre jobban elhalványul, bekoszolódik, szürke, majd végül feketévé válik a mocsoktól. Nem a portól, amit a szél hordoz magával egy tavaszi reggelen fújó fuvallattal, hanem az érzelmek kietlenségétől, ami már annyira sincs meg, hogy visszavezessük gyökereihez, ahonnan az született. Létrejön egy új világ, a tévedések és ballépések korszaka. Itt nincs se öröm, se boldogság, se szépség, se gyönyör. Csak egy kopár vidék, ahol érzelmeknek nincs helye. Éjszaka helyett nappal van, s nappal helyett éjszaka. Csak az alkony az, ami megmaradt olyannak, amilyen volt: szépnek, és gyönyörűnek. Káprázatos színei szinte lángra lobbanva ragadnak ki a hétköznapok unalmas homályából. Jelent egyáltalán valamit, bármit is, ami most történik? Égető rohamok sorozata határozza meg a tettekre való megoldást, de viszonzásra nem talál. Mi értelme a halál gyötrődéseit élni? A tükörben ugyanaz látszik, ami valójában van, vagy csak egy maszkban állok előtte, ami elfedi az igazi valót? Gondolatok rohamoznak meg, éles sikolyok fájdítják a fejem. Muszáj elfogadni ezt? Tartaléknak lenni nem a legjobb és legkönnyebb módja az életre való felkészülésnek. Feltétlen szeretet nélkül hiába minden. Odaveszik mindaz, ami valaha egykoron volt, s megőriztük az utókornak. Raboskodni a szabad ég alatt a legszebb dolog, ami valaha megtörténhet velem. Egyre hangosabb a zaj a fejemben. Tán tévedek, hogy mindent más szemszögből közelítek meg? Akkor inkább távol maradok, s nem eshet bajom ebben a zord, tövisekkel teli, valótlan döfésekkel korlátozott elmémben.

Te és én

Amikor azt látod, teljesen jól vagyok, az csak egy álarc.
Belül szenvedek, megtörtem, és keresem a választ.
Nem kell aggódnod, jól leszek.
Csak lássam, hogy boldog vagy mellettem.
Többet nem akarom látni, hogy rossz neked.
Csak szeretném, ha tudnád, mit érzek.
Több vagy nekem, mint egy egyszerű "szeretlek".
Te vagy az, aki kitölti az egész belsőmet.
Hosszabb, mint egy szó, egy mondat.
Többet jelent, mint egy gondolat.
Nem csak egy futó érzelem.
Odaadnám érte az életem.
Szemedbe nézek és eltűnik a fájdalmam.
Megszűnik a világ, körülöttem minden lázban van.
Amikor veled vagyok, nem érdekel semmi.
De ha nem vagy velem, nem akarok létezni.
Nélküled minden olyan értelmetlennek tűnik.
Elhalványul minden, de az idő tovább folyik.
Nem akarok abban a világban élni, amiben te nem vagy benne.
Azt az ürességet ami ott van, semmi sem tölti be.
Együtt örökké, téren és időn túl.
Ahol csak mi vagyunk, és a múlt.
Mert nekünk közös az út.
S a szél megint fúj.
Hallom az eső kopogását a folyón.
Érzem a szívem neked szól.
Halkan a neved suttogom az esőben.
Remélem meghallod és futsz hozzám menten.
Remegő kézzel és lábbal egyedül rád várok.
S nem azért, mert fázom, hanem mert hiányzol.
Hálás vagyok, hiszen miattad élek.
Örülök, mert veled szép az élet.
A boldogság, ami most eltölt, örökké bennem él majd.
Nem veszítelek el, még ha minden kötél el is szakad.
Legszebb pont az életemben, amikor találkoztam veled.
Tartson örökké s még tovább is, mert ez szerelem.

[Szexuális szégyen]

Minden szépben van valami mocsok. A szépség hátlapja az egyik ilyen dolog miatt színeződött el. Vakmerőség hajt előre. Egy cigaretta füstjét lélegzed be...basszus. Az elmém egyre jobban kiürül. Az én énem és a tiéd soha nem keveredik. Ennek a vérnek a kapcsolata örökkévaló. A titkos elméd a belsőd torz ingatagságai. Bocsáss meg nekem, mielőtt összetörsz. Milyen hosszú...Megalázásban...Számtalan sebhely született, ami végzetes a számomra. Tiltott gyümölcs...Az a keserű pillanat vegyes érzéseket kelt bennem. A fejem után mentem és hibát követtem el. És az édes érzés miatt dühössé válok. Szorul a hurok. Annyira vágyakozok...Megaláztatásban. A végső művészet a halott arcod. Tehetetlen vagyok. A megaláztatás...A kíntól összeomlok...Nem lehet befejezni elnyomva a vágyat. Kérlek, engedj meg valamit, mielőtt elszakadnál tőlem. És megőrít ez az édes hiba. Mindaddig, amíg...A megaláztatás tart. A végső művészet a halott arcát is kisimítja. Csapdába estem.

Visual Kei

A mai modern japán zene előadók és stílusok hatalmas skáláján mozog. Ennek a skálának talán a legfurcsább és legegyedibb része a visual kei. Ez a kifejezés sokkal inkább szubkultúra, mintsem zenei stílus, hiszen az előadók nagy része más- más stílusú zenében utazik, melyek akár a végletekig is eltérőek lehetnek. A legnagyobb hangsúly a zenén kívül a kinézetre összpontosul. Ahogyan a műfaj megnevezése is jól mutatja, a visual kei vizuális, vagyis látványon alapuló rock zene, melynek kellékei a látványos, kirívó ruhák, extrém frizurák és erős sminkek. Ezek a külsőségek sok esetben elriasztják a felkészületlen érdeklődőt, leginkább akkor, amikor kiderül, az előadók szinte kivétel nélkül férfiak. Ilyenkor eszünkbe juthat néhány tudnivaló a japán kultúráról, hiszen japánban a nemek között nincsenek annyira egyértelműen látható eltérések.  Sokak inkább a zenére összpontosítanak, mintsem a látványra. Így figyelmen kívül hagyva e műfaj egyik kiemelkedő sajátosságát: a vizualitást.

Rózsa

Egyre csak torzul a szerelem...Ez a dallam kérdőjelezi meg rezdüléseit. A vágyakozás és a természet végül miért válnak mindig valami erkölcstelenséggé, ha egybeolvadnak? Egymást fedő sóhajok és mindenféle tüskék színezik be a virág szirmait. Kérded, mi az értelme? Már semmi; brutálisan széttéptek mindent. Ez volt a testi vágy rózsája...Mondd, magaddal tudnál vinni? A szerelmedre várok! Ez a nyugtalanság halálsikolya lenne...? Skarlátvörös vérem csak sír és sír, mert hiányzol; elvesztettem utamat. Lassan megőrjít a lemenő Nap...Siránkozva nyoma vész a végtelen égben. Mert hiányzol; elvesztettem utamat. Ez csak egy vak csoda, mi lehunyta szemeimet? A rózsa újra elhervadt, de kérlek, add nekem a szerelem nevében!

Szeretlek

Csak akkor észleltem, hogy megbántottalak, miután megtettem. Csak számláltam a hibáidat, bűneidet, holott inkább csak rád kellett volna néznem. Napjainkat apró hazugságok fedték be, ez annyit tesz, hogy valótlan dolgokkal harcoltunk. Szívünk tudja, mit jelent elveszteni egymást; ez a második tél még mindig sziklaszilárdan áll...Elveszettnek érzed magad, mert nem látod a holnapot. Felemelted hangod, sírtál. Anélkül, hogy képes lettem volna szavakat találni, letöröltem könnyeid. A napokban körülvett a magány, teljesen belénk ivódott. Megint csak megértést kerestünk...Érzem újra, a szívem mélyén. Nem hazudtam, mikor azt mondtam, "Érzem az örökkévalóságot!" Mindenképp melletted maradok. Nincs szükségem többé a "Szeretlek!"-re, csak akkor, ha örökké mellettem maradnál. Azt akarom, hogy összetörj engem fáradt hangoddal, zokogás közepette. Az elejétől a végéig minden szó neked szólt, hogy ne engedd el kezeimet. Közös álmunk, mi mindig mellettünk állt, most mindkettőnket elmosott. Azok az apró hazugságok megváltoznak, szertefoszlanak a fehér levegőben, mit kifújsz. Emlékezni fogunk, mit jelent elveszteni egymást, nem számít, hányszor jut eszünkbe. Szívembe döftél...Itthagyom ezt a "Viszlát!"-ot és tovább megyek. Nem foglak még egyszer elveszíteni. Meggyőzzük magunkat szerelmünkről; mindkettőnknek látnia kellett már a bánatot. Még akkor is, ha holnapra köddé válunk, akkor is éljen az egyezségünk, hogy sosem sírunk többet. Egy nap majd két olyan emberré válunk, akik váltakoznak, mint az évszakok. Még ha lesznek olyan éjjelek, mikor úgy érzed, megfagysz a bánatban, emlékezz, hogy egy mély álomban semmi nem ér véget.

Vég

Az eső még szívemet is eláztatta; visszhangzanak lépteim. Egyetlen gyámoltalan rózsaszál díszíti a városnak épp ezt a sarkát. A némaságba fulladtam, ami nem más, mint egy üvegszobor sóhajának dala. Ha megérinted, darabjaira hullik; sosem tér vissza hozzád. Szerelmem, még ha nem is találkozunk soha többé, én leszek az, ki ismeri fájdalmadat, mit én okoztam neked kezeimmel. Az idő haladni kezdett, mint az üvegszobor könnyeinek dala. Még a törött tükörben is látom a fekete-fehér képedet. nincs értelme tovább keresnem a szerelmet. Elrejtem majd sebekkel barázdált szívemet. Átölelem szívemet, hisz már haldoklásnak indult. Kérlek, ne hagyj egyedül! Azt akarom, hogy mellettem nevess, míg eljő a hajnal. Emlékszem a régi napokra...Nézzünk szembe közelgő elválásunkkal! Nem számít, milyen végtelen szenvedésünk; még mindig van valamink, mit át tudunk karolni. Szerelmem, még ha nem is találkozunk soha többé, meg akarlak ragadni erősen kezeimmel. Ez az igazi melegség, miről korábban még csak nem is tudtam. Minden napnak világos jövőt kéne hoznia, nem kétséget a múltból. Én végzetem, szerelmem! Maradj velem, míg eljő a halál.

Várj!

Elhalványulnak a színek; elvesztem a világosságomat. Miért élek még mindig ebben az elenyésző világban...? A hűvös hajnal eljövetelével már tudom, hogy újra eljön a reggel. Mióta csak élek, emlékeim csak veled vannak tele. Könnyekben török ki, mikor felfogom, hogy nem láthatlak többet. Valóban... tényleg mindig rám néztél, egyedül rám! Magányos lépteim visszhangzanak a járdán, meggyújtott cigarettám füstje eltűnik a tél illatával. Ha még egy kicsit, csak még egy kicsit érettebb lettem volna...! Bár már rájöttem, hogy csak magamra számíthatok, a napok, amiken annyit agyaltam, folytatódnak az örökkévalóságig. Mégis... túl hamar értek célhoz. Persze, hogy te sem tudsz aludni. Valószínűleg épp olyan magányosnak érzed magad, mint én. Kérlek, várj még egy kicsit tovább, míg elmegyek érted!

Tűz

Ajkaidon egyre csak halmozódnak a kiszínezett szavak, de hiába; nem fognak beléd táplálni egy szerelmes érzést sem...Térdeimre zuhanok - szeretem hallgatni a lihegést. Ne nézz rám azokkal a szemekkel, mik úgyis mindjárt eltűnnek a semmibe! Foglalkozz velem, csábíts el! Zárd markodba minden hazugságod, hisz úgyis csak annyid maradt. Fújj rám egy leheletnyi bánatot, rám, a testemre, mi olyan száraz, mint a rohadó csontok...Még mindig képtelen vagyok bármit is tenni. Gyújts tüzet a fejemben! Micsoda mérgező gaia...Egyre szebbé és szebbé foglak változtatni. Rejtsd el azt a nyílt sebet, Nézz rám még nedves szemeiddel! ne várj semmiféle kedves hangra! Szívem legmélyén szörnyen értékes annak az időnek hatása, mikor kapcsolatba kerültem veled...Ismételjük meg! Foglalkozz velem, tegyél még többet, ahogy csak akarod! Ölelj át szorosan azokkal a karokkal! Még akkor is, ha nem szeretlek, akárhányszor karjaim közt tartalak, békét érzek elmémben, s nem akarom, hogy elmenj. Ajkaidon egyre csak halmozódnak a kiszínezett szavak. Térdeimre zuhanok - szeretem hallgatni a lihegést, ami most épp olyan, mint ez. Hagyd, hogy többet halljak a hangból, ami elérte a csúcsot! Egymásba fonódott ujjaink igenis akarják egymást, nem tudnak elválni egymástól! Engedem, hogy testem izzadtan csúszkáljon, s egyre többször fogok rád nézni kedves szemekkel.

Szállj örökké!

Kötés fedi azt a régi sebet. Átlátok rajtad elmém legbelsőbb részében is. Rács... vigasztalás. Rács... sajnálat. A háztető legmagasabb pontjáról. Hirtelen a világ végét választod. Szállj örökké, szállj örökké! Repülj jövőd felé, de maradj fagyos ezekkel a kezekkel. Ne hagyd, hogy megmentsenek engem, enyhítsd a fájdalmadat. A háztető legmagasabb pontjáról hirtelen a világ végét választod. Szállj örökké! Szerelmem bizonyítéka, hogy apránként beléd vágtam. Eltorzultál. A kitöltött mérget eltüntetem létezésemmel és a te végeddel...

Ambivalencia

Reszket a hang az esőben, érzések terjednek szét, vagy épp elszakadnak. Kóros ambivalencia, gyötrelem és boldogság...Addig imázom, amíg hangom el nem ér hozzád. Fátyolos szemekkel bámulom a táguló jövőt, mi épp olyan széles, mint az égbolt. Érezz! Mutatok majd neked, csak neked egy láthatatlan világot. A fehér holdat sűrű felhők takarják el, így talán elvesztem az utam, ahonnan jöttem. Vakító a látvány, teljesen szétolvaszt. Kóros ambivalencia, gyötrelem és boldogság...Örökké hinni fogok benned, ha ez a leghőbb vágyad. Fátyolos szemekkel gyűjtöm szívem túláradó vágyait. Érezz! Kezeid a holnap ajtajához köttettek. Ellenszegülő jövőképek oktatnak az elismerésre. Biztos vagy benne, hogy ismered önmagad?

Ambivalencia: ellentétes érzelmek egyidejű megnyilvánulása.

Látomás

Ez a hely fehér, szögletes...Milyen vakító! Lehunyom szemem. Miért...? Bemocskoltam magam. Eldobtam a büszkeségem, megfeszültem, hogy halljak valamit ebben a kiszáradt testben. Most csak az eső fog esni - nyugtalankodom. Nem tudom, de azt hiszem, igen; talán...Micsoda földi örömök...Már minden túl késő - átmosták az agyam. Lehunyom szemem, összevonom a szemöldököm. Elindulok utánad, futok, egyre csak rohanok. Miért van ilyen csend? Teljesen el voltam zárva. Téged hívlak - miért vagyunk még mindig szétszakítva? Szakítsd el a láncot, törj ki ebből az egyre csak zsugorodó szobából! El kell szabadulnom! Csalások építették fel minden ösztönöm. Nem adom fel, 

majd én megmutatom, egészen addig, míg el nem érem az igazi helyem!

Viszlát!

Felébredek. Kábult voltam. Ködös a tekintetem. A képedet csak elmosódottan látom. Már nem vagy itt. Mi történt? Ezt még én sem tudom pontosan. Azt hiszed, nem bírom ki nélküled. Pedig kívül tágasabb. Egyik beszélgetésünk veszekedésbe fajult. Azt hiszed visszajövök. Nem áltatlak, képes vagyok nélküled élni. Kinevetlek, ezzel bemocskolva téged. Már nem vagy többé az én ideálom. Nincs több esélyed, számomra ez már elmúlt. Nincs visszaút, én is sajnálom. Viszlát, örültem a találkozásnak. Köszönöm a figyelmedet. Nem vagy elég számomra. Nem esik nehezemre a búcsúzkodás.

Most egyedül vagyunk

El kell Neked mondanom sok mindent. Igen, sok mindent el kell mondanom. Észrevettem, hogy a szemed állandóan rám van tapadva. Itt tartod őket. És ennek így egyáltalán nincs értelme. Beragasztották a szádat,
átfirkálták az igazságot a hazugságaikkal, a Te kis kémeid. Belezúgás, belezúgás. Semmi sem hasonlítható egy magányos estéhez, csak az az egy, kettő közülünk akire számítani lehet. Ez soha nem fog megtörténni. Asszem’ megint csak álmodozok, legyünk már többek ennél. Ha úgy akarod játszani, mint egy játékot, nos akkor gyerünk, gyerünk, játszunk! Mert én inkább elvesztegetem az életemet a színleléssel, mintsem, hogy akár egyetlen percre is elfelejtselek. Nem tudod, hogy most teljesen egyedül vagyunk?

Miért szeretsz engem?

Nem tudok aludni. A fejem tele gondolatokkal miattad. Nincs fenn a Hold az égen. Fekete az éjszaka és te mellettem álmodsz. Nem tudom lehunyni a szemem. Úgy félek, hogy másképp nem akarok álmodni. Álom olyan szép nem lehet, mint ez a pillanat. Mivel érdemeltelek ki? Valóban megérdemellek téged? Ki vagyok én, hogy éppen a Te szívedben legyek – Miért? Ki vagyok én, hogy éppen én vagyok az egyetlen, akit szeretsz – Miért? Itt lehetek melletted. Miért akarsz engem? Mielőtt jöttél, mindennap túl hosszú volt. És most minden másodpercet átélek – veled. Ezer Nap felkel bennem és imádkozok, hogy soha ne menjen le nélküled. Itt lehetek melletted. Miért akarsz engem? Miért én vagyok az egyetlen? Miért mondod nekem, hogy „Szeretlek téged”? Miért én vagyok az egyetlen? Miért szeretsz engem?

Csak félig magányosan

Én csak veled akarok a parton lenni, akkor beássuk egymást a homokba. Ápoljuk, hogy a giccs sose szűnjön meg. Mi egyszerűen csak nézzük egymást. Akkor azt csináljuk, mint a többiek. Az emberek néha-néha merev tekintettel bámulnak, mert ők annyira különbözőek…Nekünk is ezt kellene egyszer tennünk, úgy minden jó lenne. Együtt érzünk, vakációzunk, kussolunk, és este csókolózunk. Ez lenne a mi napunk, a mi napunk a tengernél. Akkor kettesben tudnánk lenni magunkban, csak félig magányosan…A tengernél, észrevesszük hogy közöttünk több is van, ez egy hosszabb nap lesz, ha másképp volna, nem lenne korrekt. Akkor majd kilapátoljuk magunkat, ettől a folyamatos kiáltástól, csak pillanatnyilag csatlakozik hozzánk tér és idő. Puszta hiúságból - Nincs meghitt összetartozás…Akkor csak egy törölközővel fekszünk ott, megkerestük a legszebb partot, és elneveztük a helyet. Koktélt iszunk, és átkozottul jó az íze, akárcsak egy grapefruit után. Kettesben, kettesben, erre minden idő megvan.

Becsukom a szemeimet

Te olyan közel vagy hozzám, és mégis olyan távol. Valami nem stimmel velünk. Ezt nem kell megmagyaráznod. Én mindent odaadtam neked, amit csak adhattam, de ennek a jelentőségét nem tudod. Egy nap veled, egy nap csupa boldogságban, ni megalkottuk az álmainkat, összeállt a kép. Tudod, együtt mentünk kéz a kézben, de hogy te most menni akarsz, hát elvesztem az eszem. Becsukom a szemeimet és remélem, hogy itt maradsz. Nem tudok egyedül lenni, ez egyet jelent: Mi…Egy részem meghal, hogyha elveszítelek téged, ezért becsukom a szemeimet és remélem, hogy itt maradsz. Sok minden szar volt, ezt hozzáteszem. Senki nem tudott felhúzni, senki, csak Te! A veszekedéseink elég normálisak voltak. Igazából nem volt rossz és jó. Ne hagyj itt engem, ne hagyj egyedül az éjszakában! Igazán sokat gondolkodtam, most nem tudom azt mondani neked hogy megváltozom. A helyed még mindig mellettem van. Becsukom a szemeimet…Amit nekem jelentesz, azt nem tudom leírni. Én csak kérni tudlak, hogy maradj velem. Te olyan jó vagy nekem, és ezt te pontosan tudod. Ne mondj le rólam! Te tudsz engem értékelni. Becsukom a szemeimet…Becsukom a szemeimet, és remélem, hogy itt maradsz. De ha mégis elmész…Kérlek csukd be az ajtót!

Utolsó perc

Ma van a nap. Olyan sötét, olyan fekete. És mindent, amit reméltem, elpusztítod utoljára. Sajnos ez most olyan távoli. Nehéz időnk volt. És tudom te is valóban sajnálod, hiszen a te utolsó esélyed is elmúlt. Kérlek, adj még nekem egy utolsó percet. Egy rosszat vagy jót, az most mindegy. Fogd meg a kezem utoljára. Csak utoljára beszélj még velem…Utoljára. Nincs még egyszer egy utolsó napsugár. A világ egy csapásra teljesen kopár. Csak az emlék van még itt, hiszen most nem vagyok erős. Egy üres hely most szabad. Most veszem észre, milyen fontos volt ő. A világomban űrt hagyott maga után. Elmondhatom neked. Szarul vagyok.

Remény

Emlékszem amikor először sírtam, ahogyan megtöröltem a szemeimet, eltemettem belül a fájdalmam. Minden emlékem -a jó és a rossz-, elmúlt. Nem is volt idő rá, hogy észrevegyem. Bámultam a repedéseket a falakon,
mer’ várom, hogy az egésznek vége legyen. Én még mindig összegömbölyödök az ágyon, mer’ eszembe jut újra meg újra. Tudod még, hogy ki vagy? Azt hiszem, próbálom megtalálni…Egy kölcsönzött álom vagy egy szupersztár? Egy csillag szeretnék lenni. Az élet jó hozzád, vagy pedig rossz? Már nem tudom megmondani…Tudod még, hogy mid van? Ébren hazudni, napfényt nézni, a madarak pedig már énekelnek amíg én a gyűrűket számolom a szemeim körül. Folyamatosan nyom a világ, rosszul tudom…Én nem is érzem a fájdalmat és nem is akarom megpróbálni. Keresem a módját, hogy hogyan lehetnék az a személy, akiről álmodtam 16 évesen. Óh, semmi sem elég…Óh, bébi semmi sem elég, ami annak tűnik. Nem…Szóval te, ki magányos vagy, mesélj nekem, mert kíváncsi vagyok, hogyan érzel valójában! Én egy magányos senki vagyok, elmondom a mesét neked, mert én csak próbálom megvalósítani minden álmomat.

Magányos út

Magányos utamon sétálok, az egyetlenen, amit valaha ismertem. Nem tudom merre visz, de otthon érzem magam rajta és egyedül járom. Bejárom ezt az üres utcát, az Összetört Álmok Sugárútját, hol alszik a város és én vagyok az egyetlen, ki magányosan sétál. Magányosan sétálok, magányosan sétálok…Magányosan…Az árnyékom az egyetlen, ami mellettem sétál, a kőszívem az egyetlen, ami itt benn dobog. Néha azt kívánom, bárcsak valaki odakint rám találna, amíg magányosan sétálok…Járok az utamon,
ami szétválaszt valahol az agyamban. A szakadék szélén. És ahol magányosan sétálok. Olvasok a sorok között, mi történt és minden rendben van. Nézd meg az életjeleimet, így megtudhatod, hogy élek és magányosan sétálok…

Mindörökké együtt

Az idő rohan, sokkal gyorsabban, mint én. Már sajnálom, hogy ezt nem Veled töltöttem el. És csodálkozom, hogy mindezt palackba zárva tartottam. Bánom, hogy nem mondtam el Neked…Szóval ha eddig még nem, akkor most megtudod, hogy…Soha nem leszel egyedül! Ettől a pillanattól kezdve, ha valaha úgy érezted, hogy el kell menned, nem foglak elengedni…Soha nem leszel egyedül! Addig tartalak, amíg el nem múlik a fájdalom. És most amíg csak tudom mindkét kezemmel tartom, mert örökké úgy gondolom, hogy semmi másra, csak Rád van szükségem! Amikor minden remény elszállt, tudom, hogy Te kitartasz. Végigkísérjük a Földet, addig tartalak, amíg el nem múlik a fájdalom. Oh! Élj úgy minden egyes nap, mintha az lenne az egyetlen. Mi van, ha a holnap nem jön el? Ne hagyd elmúlni, lehet, hogy az az egyetlen. Tudod, hogy ez csak éppen elkezdődött. Minden egyes nap, talán csak az egyetlen. Mi van, ha a holnap nem jön el? A holnap nem jön el…Mindig ott leszek, még egy napot nem fogok hiányozni.

A híd

Tegyük fel, hogy van két "világ". Ezeket egy folyó választja el egymástól. Az egyik oldalon te vagy, a másikon nem tudod, hogy mi lehet, mert még sosem jártál ott. A folyó két partszakaszát egy híd köti össze. Téged mindig is érdekelt, hogy mi lehet a túloldalon. Telik az idő. Egyik nap úgy döntesz, hogy átmész a hídon. Mikor rálépsz, nagy örömmel száguldanál előre, de mire a közepére érkezel, eszedbe jut, hogy mi van, ha leszakad alattad a híd, mielőtt átérnél? Vagy mi van, ha nem fog tetszeni az, amit azon az oldalon találsz? És mi van akkor, ha már nem térhetsz vissza oda, ahonnan indultál? Rengeteg kérdés átfut az agyadon ebben a pár pillanatban. Megingasz. Döntésképtelenné válsz. De döntened kell minél hamarabb, hogy mit teszel, mert eljár feletted az idő. Átmész a túlpartra, vagy megfordulsz és visszasétálsz oda, ahonnan jöttél, vagy netán ott maradsz addig, amíg nem döntesz? És mi van akkor, ha sosem döntesz? Ott fogsz maradni mindörökre a híd közepén és gondolkozol azon, hogy mit lépj ezután? Minden út kihívás. Sosem tudhatod, mi vár rád a végén. Veszel egy mély levegőt és bátorságot öntesz magadba, hogy kiderítsd, vagy nem kockáztatsz és hátrébb lépsz, majd elindulsz vissza a biztonságos részre? De mi van akkor, ha neked már eleve ott sem volt jó? Na akkor gondolod azt, hogy neked úgyis mindegy. És akkor előre mész...át a hídon.

Bukottak Holdja

Sötétségbe burkolózott az éjszaka,

Egy farkas vonyított fel a Holdra.

A csöndben észlelte a halk lépteket,

De elfutott, mert egy lány sikolyától megijedt.

Keserves sírás, menekülés a fény elől.

A homályba veszve már minden eldől.

Vércseppek a földön s egy vértócsában hevert

Az a lány, aki a fájdalomtól összeesett.

Szemében nem volt ott a csillogás.

Torkából nem jött ki több suttogás.

Olyan volt, mint egy összetört porcelán,

Meghasadt szívére remény nem talált.

Teste kihűlve feküdt a porban,

Szíve nem rejtette már a lángokat.

Ő már nem bírta s feladta,

Életében már nem lesz boldog soha.

Akit tiszta szívéből szeretett, végleg elhagyta,

Egyedül maradt, s felnézett a Holdra.

Kérte, hogy kedvesének ne essen baja,

Legyen boldog akkor is, ha őt ott hagyta.

A kérésért cserébe az életét adta,

A lány lelke felszállt a csillagokba.

Sírján fekete rózsák nyíltak,

Ezek voltak jelképei fájdalmának.

Mikor a fiú megtudta, mi történt,

Lélegzete elakadt, s csak annyit szólt: miért?

A lány sírjára vörös rózsát vitt,

Könnyek közt bevallotta, ő még mindig szereti.

Esedezett a bocsánatért, de hiába,

Túl későn jött rá hibájára.

Kést ragadva véget vetett életének,

Remélve, hogy ismét találkozik volt kedvesével.

A fiú testét a lány mellé temették,

Így lelkük s testük is együtt lehet örökké.