VI. fejezet
Paradoxon
A szem a lélek tükre. Egyszerre minden...és semmi. Tengernyi érzelem csapdája, a megrögzült elme zavara. Könnyek fakadnak örömtől...és bánattól. Fekete szivárvány csak akkor lehetséges, ha minden érzelmet sikerül kiölni a világból. Az orkánnak van hangja? Nincs válasz. Süket némaság. Körülvesz az imbolygó homály. Halálos méregre nincsen ellenszer. Bonyolult tán? Támaszt nyújt a magány. Egyedül mindig kérdőjeleket látsz mindenhol. Kérdezel, de nem válaszolnak. Miért? Naív, egyben makacs vagy egyszerre, igaz? Tudatos önkontrollal állítasz szembe. Még mindig nem én vagyok a tükörben. Vágysz a csendre? A sötétségre? Akkor miért élsz a fényben és kiáltasz felesleges segítségért, amit úgysem kapsz meg? A hegy tetejéről a szakadék szélére...a cél hidegen hagy. A gondolatok túláradnak, nem bírom tovább. Lassan szétpattan az utolsó idegszálam is. Zakatolnak az emlékek, melyek egy sivatag porszemjeiként futnak át az agyamon. Túl sok. Ha ki tudnám kapcsolni csak egy percre is ezt a belső poklot, vajon a külső ártatlanságom is elillanna? Sóhajtó magány. Tükörkép látszata. Végtelen idők csapdája, ez a tükör. Mindig mást látsz benne, mindig mást mutat. Átverés? Te mondd meg! Mit látsz a tükörben? Olyan sötét van...
