Téveszme

XI. fejezet


Skarlátpiros


Hazugsággal vérbe fagyva a mocsokban is csak az igazságot rejtegeted, amiket fekete ajkaid, mi nem a sártól sötét, mérgezi lelkemet,  majd suttogja fülembe azokat a bűnös szavakat, mik oly kínokon vezetik át naiv elmém, hogy beleborzongok az őrületbe. Tisztátalan lelked üres mélységéből ordítasz, hisz nem látod, mi folyik körülötted, de szerintem...nem is akarod észrevenni. Fénytől megfosztva ülsz a sötét szobában, illúziókba temetkezve azt érzed, már-már megbénít a sötétség, s a némaság átveszi az uralmat feletted és többé...már nem mondasz senkinek semmit sem. Csalódtál. Kifogásokkal próbálni megvédeni magad az ostromló szavak befolyása alól lassan megfojt. Rózsatövisek szúrják selymesen puha bőröd, minek fehérségét csak a nyakadon lévő sebekből kicsorduló vörös véred színezi be. Tudtad, igaz? Egyszer minden véget ér, de nem mindegy, hogyan. Ne várd meg, míg a tövisekből szögesdrót lesz, amit már letépni sem tudsz magadról! Már alig látszik bőröd fehérsége a skarlátpiros véredtől. Talán szeretsz szenvedni? Akkor értelmetlen segítségért kiáltoznod. Igen, jól hiszed. Ez itt...a Pokol.

Téveszme

X. fejezet

Örökség

Borongó este közeleg sötét árnyakkal és fellegekkel burkolózva fejem fölé. De mit tegyek, ha csupán a belsőmet tükrözi? Színtiszta érzelmek. Egy múló csillag fénye szűnik meg ma este. Reménnyel telve örömódát zengő hangját senki sem hallotta az univerzumban....csak én. Boldog volt. Fénye lassan megszűnik, már teljesen halovány, érzelmei megölték, bánata maradt csupán, amit nekem adott át. Érzem heves kis szívének dobogását, mi akkor volt ilyen szapora, mikor azt hitte, még van fény az alagút végén, de álma most a porban hever. Halálom után, csillag szeretnék lenni. Éjszakánként az eget beragyogva árasztanám el cseppnyi boldogságom fényét, azt a fényt, ami még megmaradt nekem, amit még nem vettek el tőlem, amit még nem öltek ki szívemből. Halál vár minden reggel, s minden éjjel újjászületek majd, azt gondolva, ez a sorsom, egy szikrányi csillagpor, mi felhőként vágtat át a horizonton sebesen, megőrizve a szépet, a jót, s elfogadva a szomorúságot, a bánatot, mely mosolygós álarcom mögött fog rejtőzni. A múlt képei megjelennek majd előttem, áttekintve egész életem történetét, mik nem hordoznak mást, csak csalódást és fájdalmat, amit mások okoztak nekem, saját maguk önző mivolta által, meggondolatlanságuk szembesülésével, kegyetlenségükkel. Szánom a napot, amikor megismertem őket. Eleinte szemeik gyémántként csillognak, majd valódi énjük felszínre kerülésekor olyan ében fekete árnyalatot öltenek, amit még maga a sötétség sem fogadna magába. Talán, ha egyszer belegondolnának, talán, ha tudnák, pontosan mivel is játszanak, nem történne ilyen a világban. Az emberi szív nem játékszer, pont úgy, ahogy egy csillag fénye sem az.

Téveszme

IX. fejezet

Vallomás

Sötét csatornán áthaladva árva lelkem vigaszt keres. Tétlen ülni a magányba burkolózva, álmokba temetkezve és óvakodni a valóság kegyetlen rejtelmeitől a feledékenység mocsarába merülve talán nem olyan jó, mint ahogyan gondolnánk. Romlott világ. Lelketlen testek tömkelege kísért végig egész életen át, csapdákat állítva, remélve, hogy majd beleesünk, kinevetve a megszégyenítésig s rajtunk szórakozva, amint menedéket keresünk a bosszúszomjas vértengertől, mi addig ömlik utánunk az utcákon át véres habokba fulladva, míg el nem éri célját...hogy megfulladjunk. Amit tisztának lehetne mondani itt...azok talán a felhők. A fellegekben légvárakat építeni csodálatos és meghökkentő dolog, bár kicsit veszélyes is, hiszen a valóságot nem realisztikusan ábrázolva, inkább már-már túlzásba eső módon, harmóniával és boldogsággal fűszerezve elmenni a végső határig, ahonnan már nincs visszaút, a temetkezésig feledkezve a bánatról és a szenvedésról és csak a jót és a szépet meglátni mindenben néha elvakít minden érző lelket. A végtelenség áradata időtlen időkön át tart majd. Ezen nem lehet változtatni. Egy mosoly, ami kiöl belőlem minden érzelmet, amit valaha átéltem és eltöröl minden emléket, amiket őriztem lassan közelít felém. S hogy kinek a mosolya ez? Még én magam sem tudom. Pusztulást csak a gonosz akarattal élők hoznak. A tudat, az elme egy olyan része, ami elbújva magát óvva a külvilág befeketedett mocskától az emberi ép eszme legbelső része, mi néha elvakíthat minket azzal a fénnyel, mire valójában vágyunk. Borongós hajnallal kezdődne az a nap, amikor megadnám magam a Holdnak.

Téveszme

VIII. fejezet 

Álmodozó

"Nekem káosz kell, nem bírom a rendet, zaj kell, ami megöli a csendet"...S nem fél kimondani azt, ami megölte, és nem hódol be annak, aki megtörte. Egy szó a gondolatért, ami a porban nyomot hagyott és széttárt szárnyakkal nézve várta a holnapot. Szárnyai felszállásra készen, szíve dobban, amikor lebeg az égen. A káosz az úr. Halvány lepel fedi a Hold szürke fényét. Átfut a fejemen a gondolat: vajon megéri? Halk sugallat zeng a szélben, ami gyengéden áthatol testemen. Egy forrás vízcsobogását hallani. A közelben biztos van egy vízesés. A talaj biztonságot ad, a levegő szárnyaló gondolatokat. Álmodozni miért lenne olyan rossz, amíg nem rugaszkodunk el a valóságtól? Csak a célt keresem, az utamat járnám, ha engednéd. Körbefogsz, nem eresztesz, amíg meg nem ígérem: nem tévedek el. Magamra utalva nehezebb, te csak segíteni szeretnél, de egyre nehezíted a dolgomat. A tengerparton akarok lenni, a lágy homokban, a parton hullámzó habok között. Mért ne tehetném meg? Csak odaképzelem magam. Bárhol, bármikor. És ott...boldog vagyok. Nem hagyom, hogy a sötétség beárnyékolja az életem! Amíg szürke volt a szivárvány, a prizma színeiben is csak a szürkeséget láttam. S mikor eltört a prizma, az a színtelen szivárvány is eltűnt. De becsuktam a szemem, és máris megtaláltam a szivárványt. Színes volt. És addig volt ott, amíg akartam, hogy ott legyen. S ha kinyitottam a szemem, újra eltűnt, de bármikor visszatérhettem hozzá, amikor csak akartam.

Téveszme

VII. fejezet

Szívfájdalom

Ne ess szét! Csak ne ess szét, ennyi. Erre kértek engem. Többre kéne képesnek lenni most, mint valaha. De hogyan, ha minden remény elhagyott és magával kéne, hogy sodorjon az ár, de a szakadék mélyéből kimászni nem lehet, és a hullám elillan anélkül, hogy magával vinne? Reménytelenség. Halál. Elfogy az erőm. Összeszedni porrá zúzott testem hamvait lehetetlen. Itt a vég? Mert én úgy érzem. Nem bírom tovább. Egy hatalmas sziklát cipelek a hátamon. S most, hogy magamra hagytál, kezd összezúzni. Téged kéne okoljalak mindenért, de nem tudlak. Sóvárgok a régi emlékeink után. A boldog pillanatok, amiket veled töltöttem, csak sírásra késztetnek. Rám szakad az ég. Néha úgy érzem, hogy már semmi sem megy többé, és mikor lefekszem aludni, azt kívánom, bár sosem kelnék föl többet. Csak elaludnék örökre, mint Csipkerózsika...egy különbséggel...őt felkelti egy csók. Az igaz szerelem csókja. De ilyen a valóságban nincs. Ábrándokat szőttem, rózsaszín ködben éltem, a valóságtól eltérően. Vissza kellett zökkennem a rideg életbe...Hiszen te elhagytál. Pedig megígérted...megígérted, hogy többé nem teszed. Hazudtál. Vér csordul ki felvágott ereimből, könny pedig...a szememből. Érted éltem, érted halok. És itt a vége, így elengedlek, remélem nem felejted, hogy egy szív csak is téged...mindig is szeretett.

Téveszme

VI. fejezet

Paradoxon

A szem a lélek tükre. Egyszerre minden...és semmi. Tengernyi érzelem csapdája, a megrögzült elme zavara. Könnyek fakadnak örömtől...és bánattól. Fekete szivárvány csak akkor lehetséges, ha minden érzelmet sikerül kiölni a világból. Az orkánnak van hangja? Nincs válasz. Süket némaság. Körülvesz az imbolygó homály. Halálos méregre nincsen ellenszer. Bonyolult tán? Támaszt nyújt a magány. Egyedül mindig kérdőjeleket látsz mindenhol. Kérdezel, de nem válaszolnak. Miért? Naív, egyben makacs vagy egyszerre, igaz? Tudatos önkontrollal állítasz szembe. Még mindig nem én vagyok a tükörben. Vágysz a csendre? A sötétségre? Akkor miért élsz a fényben és kiáltasz felesleges segítségért, amit úgysem kapsz meg? A hegy tetejéről a szakadék szélére...a cél hidegen hagy. A gondolatok túláradnak, nem bírom tovább. Lassan szétpattan az utolsó idegszálam is. Zakatolnak az emlékek, melyek egy sivatag porszemjeiként futnak át az agyamon. Túl sok. Ha ki tudnám kapcsolni csak egy percre is ezt a belső poklot, vajon a külső ártatlanságom is elillanna? Sóhajtó magány. Tükörkép látszata. Végtelen idők csapdája, ez a tükör. Mindig mást látsz benne, mindig mást mutat. Átverés? Te mondd meg! Mit látsz a tükörben? Olyan sötét van...

Téveszme

V. fejezet

Lavina

Ahogy a jégkocka elolvad az italban, úgy halványulok el én is a sötétség küszöbén, míg az ajtó ki nem nyílik a fénybe, ami a messzeségbe vezet, s lavinaként tör előre a düh, harag s egy hangos kiáltás tör ki belőlem, hogy menekítést színlelve jelezze: megérkeztem. Kétes hullámok törik meg a csendet, hogy egy új, egy más világba bolondítsák el azokat, akik elégedetlen sóhajaikkal bombázzák céltalan életüket, és tehetetlenséggel burkolózva képtelenek szembeszállni az élettel. A rózsa elhervad, a levelek lehullanak, a hó elolvad, az eső eláll, a nap lenyugszik, az élet véget ér…Egy nap. Az álom elkülönül a valóságtól. De mi van, ha én az álmomban akarok élni? Kétféle álom létezik. A jó és a rossz. A szép álom az, amit én igazán szeretnék megélni. De egy rémálomba nem akarok ébredni. De hiszen…már benne élek. Kikerülni a csapdákat, ahogy túllépni az akadályok fölött és megúszni a bűntetteket nem lehetetlen, egykor rettenetesen nehéz. Gondolatokkal ostromolva magam, fekszem az ágyon, rémálmaimat elűzni próbálva magányosan és félve állok a holnap elé. Egy tündérmese. Erre vágyom. Védekezni a valóság mocskos szavaitól s kínok fájdalmai elől bujkálva ez az egyetlen kis fénypont, mely reményt ad egy hanyatló, boldogságra vágyó lélek számára. Egy hang. Táplálja szívem, ezért élek, vagyok még itt s küzdök azért, hogy legyek. Egy hópehely, ami alig pár tized másodperc alatt elolvad, amint a bőrömhöz ér. Ilyen az én szívem is, ha valaki olyan, akit én a világon abban a pillanatban a legjobban szeretek eldob magától, akkor eltörik. Tisztelni. Két lélek egybefonódásakor megbecsülni a régen elérhetetlennek tűnő célt megbecsülendő dolog. S azt az örömöt amit akkor érezni lehet, életerőnek nevezzük. Hisz ebben a rohanó világban nincs is másra szükség, csak a feltétel nélküli szeretetre, amit nem mindenhol lehet megtalálni.