Sötétségbe burkolózott az éjszaka,
Egy farkas vonyított fel a Holdra.
A csöndben észlelte a halk lépteket,
De elfutott, mert egy lány sikolyától megijedt.
Keserves sírás, menekülés a fény elől.
A homályba veszve már minden eldől.
Vércseppek a földön s egy vértócsában hevert
Az a lány, aki a fájdalomtól összeesett.
Szemében nem volt ott a csillogás.
Torkából nem jött ki több suttogás.
Olyan volt, mint egy összetört porcelán,
Meghasadt szívére remény nem talált.
Teste kihűlve feküdt a porban,
Szíve nem rejtette már a lángokat.
Ő már nem bírta s feladta,
Életében már nem lesz boldog soha.
Akit tiszta szívéből szeretett, végleg elhagyta,
Egyedül maradt, s felnézett a Holdra.
Kérte, hogy kedvesének ne essen baja,
Legyen boldog akkor is, ha őt ott hagyta.
A kérésért cserébe az életét adta,
A lány lelke felszállt a csillagokba.
Sírján fekete rózsák nyíltak,
Ezek voltak jelképei fájdalmának.
Mikor a fiú megtudta, mi történt,
Lélegzete elakadt, s csak annyit szólt: miért?
A lány sírjára vörös rózsát vitt,
Könnyek közt bevallotta, ő még mindig szereti.
Esedezett a bocsánatért, de hiába,
Túl későn jött rá hibájára.
Kést ragadva véget vetett életének,
Remélve, hogy ismét találkozik volt kedvesével.
A fiú testét a lány mellé temették,
Így lelkük s testük is együtt lehet örökké.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése