Csak akkor észleltem, hogy megbántottalak, miután megtettem. Csak számláltam a hibáidat, bűneidet, holott inkább csak rád kellett volna néznem. Napjainkat apró hazugságok fedték be, ez annyit tesz, hogy valótlan dolgokkal harcoltunk. Szívünk tudja, mit jelent elveszteni egymást; ez a második tél még mindig sziklaszilárdan áll...Elveszettnek érzed magad, mert nem látod a holnapot. Felemelted hangod, sírtál. Anélkül, hogy képes lettem volna szavakat találni, letöröltem könnyeid. A napokban körülvett a magány, teljesen belénk ivódott. Megint csak megértést kerestünk...Érzem újra, a szívem mélyén. Nem hazudtam, mikor azt mondtam, "Érzem az örökkévalóságot!" Mindenképp melletted maradok. Nincs szükségem többé a
"Szeretlek!"-re, csak akkor, ha örökké mellettem maradnál. Azt akarom, hogy összetörj engem fáradt hangoddal, zokogás közepette. Az elejétől a végéig minden szó neked szólt, hogy ne engedd el kezeimet. Közös álmunk, mi mindig mellettünk állt, most mindkettőnket elmosott. Azok az apró hazugságok megváltoznak, szertefoszlanak a fehér levegőben, mit kifújsz. Emlékezni fogunk, mit jelent elveszteni egymást, nem számít, hányszor jut eszünkbe. Szívembe döftél...Itthagyom ezt a
"Viszlát!"-ot és tovább megyek.
Nem foglak még egyszer elveszíteni. Meggyőzzük magunkat szerelmünkről; mindkettőnknek látnia kellett már a bánatot. Még akkor is, ha holnapra köddé válunk, akkor is éljen az egyezségünk, hogy
sosem sírunk többet. Egy nap majd két olyan emberré válunk, akik váltakoznak, mint az évszakok. Még ha lesznek olyan éjjelek, mikor úgy érzed, megfagysz a bánatban, emlékezz, hogy egy mély álomban semmi nem ér véget.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése