Téveszme

VIII. fejezet 

Álmodozó

"Nekem káosz kell, nem bírom a rendet, zaj kell, ami megöli a csendet"...S nem fél kimondani azt, ami megölte, és nem hódol be annak, aki megtörte. Egy szó a gondolatért, ami a porban nyomot hagyott és széttárt szárnyakkal nézve várta a holnapot. Szárnyai felszállásra készen, szíve dobban, amikor lebeg az égen. A káosz az úr. Halvány lepel fedi a Hold szürke fényét. Átfut a fejemen a gondolat: vajon megéri? Halk sugallat zeng a szélben, ami gyengéden áthatol testemen. Egy forrás vízcsobogását hallani. A közelben biztos van egy vízesés. A talaj biztonságot ad, a levegő szárnyaló gondolatokat. Álmodozni miért lenne olyan rossz, amíg nem rugaszkodunk el a valóságtól? Csak a célt keresem, az utamat járnám, ha engednéd. Körbefogsz, nem eresztesz, amíg meg nem ígérem: nem tévedek el. Magamra utalva nehezebb, te csak segíteni szeretnél, de egyre nehezíted a dolgomat. A tengerparton akarok lenni, a lágy homokban, a parton hullámzó habok között. Mért ne tehetném meg? Csak odaképzelem magam. Bárhol, bármikor. És ott...boldog vagyok. Nem hagyom, hogy a sötétség beárnyékolja az életem! Amíg szürke volt a szivárvány, a prizma színeiben is csak a szürkeséget láttam. S mikor eltört a prizma, az a színtelen szivárvány is eltűnt. De becsuktam a szemem, és máris megtaláltam a szivárványt. Színes volt. És addig volt ott, amíg akartam, hogy ott legyen. S ha kinyitottam a szemem, újra eltűnt, de bármikor visszatérhettem hozzá, amikor csak akartam.

Téveszme

VII. fejezet

Szívfájdalom

Ne ess szét! Csak ne ess szét, ennyi. Erre kértek engem. Többre kéne képesnek lenni most, mint valaha. De hogyan, ha minden remény elhagyott és magával kéne, hogy sodorjon az ár, de a szakadék mélyéből kimászni nem lehet, és a hullám elillan anélkül, hogy magával vinne? Reménytelenség. Halál. Elfogy az erőm. Összeszedni porrá zúzott testem hamvait lehetetlen. Itt a vég? Mert én úgy érzem. Nem bírom tovább. Egy hatalmas sziklát cipelek a hátamon. S most, hogy magamra hagytál, kezd összezúzni. Téged kéne okoljalak mindenért, de nem tudlak. Sóvárgok a régi emlékeink után. A boldog pillanatok, amiket veled töltöttem, csak sírásra késztetnek. Rám szakad az ég. Néha úgy érzem, hogy már semmi sem megy többé, és mikor lefekszem aludni, azt kívánom, bár sosem kelnék föl többet. Csak elaludnék örökre, mint Csipkerózsika...egy különbséggel...őt felkelti egy csók. Az igaz szerelem csókja. De ilyen a valóságban nincs. Ábrándokat szőttem, rózsaszín ködben éltem, a valóságtól eltérően. Vissza kellett zökkennem a rideg életbe...Hiszen te elhagytál. Pedig megígérted...megígérted, hogy többé nem teszed. Hazudtál. Vér csordul ki felvágott ereimből, könny pedig...a szememből. Érted éltem, érted halok. És itt a vége, így elengedlek, remélem nem felejted, hogy egy szív csak is téged...mindig is szeretett.