Téveszme

XI. fejezet


Skarlátpiros


Hazugsággal vérbe fagyva a mocsokban is csak az igazságot rejtegeted, amiket fekete ajkaid, mi nem a sártól sötét, mérgezi lelkemet,  majd suttogja fülembe azokat a bűnös szavakat, mik oly kínokon vezetik át naiv elmém, hogy beleborzongok az őrületbe. Tisztátalan lelked üres mélységéből ordítasz, hisz nem látod, mi folyik körülötted, de szerintem...nem is akarod észrevenni. Fénytől megfosztva ülsz a sötét szobában, illúziókba temetkezve azt érzed, már-már megbénít a sötétség, s a némaság átveszi az uralmat feletted és többé...már nem mondasz senkinek semmit sem. Csalódtál. Kifogásokkal próbálni megvédeni magad az ostromló szavak befolyása alól lassan megfojt. Rózsatövisek szúrják selymesen puha bőröd, minek fehérségét csak a nyakadon lévő sebekből kicsorduló vörös véred színezi be. Tudtad, igaz? Egyszer minden véget ér, de nem mindegy, hogyan. Ne várd meg, míg a tövisekből szögesdrót lesz, amit már letépni sem tudsz magadról! Már alig látszik bőröd fehérsége a skarlátpiros véredtől. Talán szeretsz szenvedni? Akkor értelmetlen segítségért kiáltoznod. Igen, jól hiszed. Ez itt...a Pokol.

Téveszme

X. fejezet

Örökség

Borongó este közeleg sötét árnyakkal és fellegekkel burkolózva fejem fölé. De mit tegyek, ha csupán a belsőmet tükrözi? Színtiszta érzelmek. Egy múló csillag fénye szűnik meg ma este. Reménnyel telve örömódát zengő hangját senki sem hallotta az univerzumban....csak én. Boldog volt. Fénye lassan megszűnik, már teljesen halovány, érzelmei megölték, bánata maradt csupán, amit nekem adott át. Érzem heves kis szívének dobogását, mi akkor volt ilyen szapora, mikor azt hitte, még van fény az alagút végén, de álma most a porban hever. Halálom után, csillag szeretnék lenni. Éjszakánként az eget beragyogva árasztanám el cseppnyi boldogságom fényét, azt a fényt, ami még megmaradt nekem, amit még nem vettek el tőlem, amit még nem öltek ki szívemből. Halál vár minden reggel, s minden éjjel újjászületek majd, azt gondolva, ez a sorsom, egy szikrányi csillagpor, mi felhőként vágtat át a horizonton sebesen, megőrizve a szépet, a jót, s elfogadva a szomorúságot, a bánatot, mely mosolygós álarcom mögött fog rejtőzni. A múlt képei megjelennek majd előttem, áttekintve egész életem történetét, mik nem hordoznak mást, csak csalódást és fájdalmat, amit mások okoztak nekem, saját maguk önző mivolta által, meggondolatlanságuk szembesülésével, kegyetlenségükkel. Szánom a napot, amikor megismertem őket. Eleinte szemeik gyémántként csillognak, majd valódi énjük felszínre kerülésekor olyan ében fekete árnyalatot öltenek, amit még maga a sötétség sem fogadna magába. Talán, ha egyszer belegondolnának, talán, ha tudnák, pontosan mivel is játszanak, nem történne ilyen a világban. Az emberi szív nem játékszer, pont úgy, ahogy egy csillag fénye sem az.

Téveszme

IX. fejezet

Vallomás

Sötét csatornán áthaladva árva lelkem vigaszt keres. Tétlen ülni a magányba burkolózva, álmokba temetkezve és óvakodni a valóság kegyetlen rejtelmeitől a feledékenység mocsarába merülve talán nem olyan jó, mint ahogyan gondolnánk. Romlott világ. Lelketlen testek tömkelege kísért végig egész életen át, csapdákat állítva, remélve, hogy majd beleesünk, kinevetve a megszégyenítésig s rajtunk szórakozva, amint menedéket keresünk a bosszúszomjas vértengertől, mi addig ömlik utánunk az utcákon át véres habokba fulladva, míg el nem éri célját...hogy megfulladjunk. Amit tisztának lehetne mondani itt...azok talán a felhők. A fellegekben légvárakat építeni csodálatos és meghökkentő dolog, bár kicsit veszélyes is, hiszen a valóságot nem realisztikusan ábrázolva, inkább már-már túlzásba eső módon, harmóniával és boldogsággal fűszerezve elmenni a végső határig, ahonnan már nincs visszaút, a temetkezésig feledkezve a bánatról és a szenvedésról és csak a jót és a szépet meglátni mindenben néha elvakít minden érző lelket. A végtelenség áradata időtlen időkön át tart majd. Ezen nem lehet változtatni. Egy mosoly, ami kiöl belőlem minden érzelmet, amit valaha átéltem és eltöröl minden emléket, amiket őriztem lassan közelít felém. S hogy kinek a mosolya ez? Még én magam sem tudom. Pusztulást csak a gonosz akarattal élők hoznak. A tudat, az elme egy olyan része, ami elbújva magát óvva a külvilág befeketedett mocskától az emberi ép eszme legbelső része, mi néha elvakíthat minket azzal a fénnyel, mire valójában vágyunk. Borongós hajnallal kezdődne az a nap, amikor megadnám magam a Holdnak.