IX. fejezet
Vallomás
Sötét csatornán áthaladva árva lelkem vigaszt keres. Tétlen ülni a magányba burkolózva, álmokba temetkezve és óvakodni a valóság kegyetlen rejtelmeitől a feledékenység mocsarába merülve talán nem olyan jó, mint ahogyan gondolnánk. Romlott világ. Lelketlen testek tömkelege kísért végig egész életen át, csapdákat állítva, remélve, hogy majd beleesünk, kinevetve a megszégyenítésig s rajtunk szórakozva, amint menedéket keresünk a bosszúszomjas vértengertől, mi addig ömlik utánunk az utcákon át véres habokba fulladva, míg el nem éri célját...hogy megfulladjunk. Amit tisztának lehetne mondani itt...azok talán a felhők. A fellegekben légvárakat építeni csodálatos és meghökkentő dolog, bár kicsit veszélyes is, hiszen a valóságot nem realisztikusan ábrázolva, inkább már-már túlzásba eső módon, harmóniával és boldogsággal fűszerezve elmenni a végső határig, ahonnan már nincs visszaút, a temetkezésig feledkezve a bánatról és a szenvedésról és csak a jót és a szépet meglátni mindenben néha elvakít minden érző lelket. A végtelenség áradata időtlen időkön át tart majd. Ezen nem lehet változtatni. Egy mosoly, ami kiöl belőlem minden érzelmet, amit valaha átéltem és eltöröl minden emléket, amiket őriztem lassan közelít felém. S hogy kinek a mosolya ez? Még én magam sem tudom. Pusztulást csak a gonosz akarattal élők hoznak. A tudat, az elme egy olyan része, ami elbújva magát óvva a külvilág befeketedett mocskától az emberi ép eszme legbelső része, mi néha elvakíthat minket azzal a fénnyel, mire valójában vágyunk. Borongós hajnallal kezdődne az a nap, amikor megadnám magam a Holdnak.
