XI. fejezet
Skarlátpiros
Hazugsággal vérbe fagyva a mocsokban is csak az igazságot rejtegeted, amiket fekete ajkaid, mi nem a sártól sötét, mérgezi lelkemet, majd suttogja fülembe azokat a bűnös szavakat, mik oly kínokon vezetik át naiv elmém, hogy beleborzongok az őrületbe. Tisztátalan lelked üres mélységéből ordítasz, hisz nem látod, mi folyik körülötted, de szerintem...nem is akarod észrevenni. Fénytől megfosztva ülsz a sötét szobában, illúziókba temetkezve azt érzed, már-már megbénít a sötétség, s a némaság átveszi az uralmat feletted és többé...már nem mondasz senkinek semmit sem. Csalódtál. Kifogásokkal próbálni megvédeni magad az ostromló szavak befolyása alól lassan megfojt. Rózsatövisek szúrják selymesen puha bőröd, minek fehérségét csak a nyakadon lévő sebekből kicsorduló vörös véred színezi be. Tudtad, igaz? Egyszer minden véget ér, de nem mindegy, hogyan. Ne várd meg, míg a tövisekből szögesdrót lesz, amit már letépni sem tudsz magadról! Már alig látszik bőröd fehérsége a skarlátpiros véredtől. Talán szeretsz szenvedni? Akkor értelmetlen segítségért kiáltoznod. Igen, jól hiszed. Ez itt...a Pokol.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése