VII. fejezet
Szívfájdalom
Ne ess szét! Csak ne ess szét, ennyi. Erre kértek engem. Többre kéne képesnek lenni most, mint valaha. De hogyan, ha minden remény elhagyott és magával kéne, hogy sodorjon az ár, de a szakadék mélyéből kimászni nem lehet, és a hullám elillan anélkül, hogy magával vinne? Reménytelenség. Halál. Elfogy az erőm. Összeszedni porrá zúzott testem hamvait lehetetlen. Itt a vég? Mert én úgy érzem. Nem bírom tovább. Egy hatalmas sziklát cipelek a hátamon. S most, hogy magamra hagytál, kezd összezúzni. Téged kéne okoljalak mindenért, de nem tudlak. Sóvárgok a régi emlékeink után. A boldog pillanatok, amiket veled töltöttem, csak sírásra késztetnek. Rám szakad az ég. Néha úgy érzem, hogy már semmi sem megy többé, és mikor lefekszem aludni, azt kívánom, bár sosem kelnék föl többet. Csak elaludnék örökre, mint Csipkerózsika...egy különbséggel...őt felkelti egy csók. Az igaz szerelem csókja. De ilyen a valóságban nincs. Ábrándokat szőttem, rózsaszín ködben éltem, a valóságtól eltérően. Vissza kellett zökkennem a rideg életbe...Hiszen te elhagytál. Pedig megígérted...megígérted, hogy többé nem teszed. Hazudtál. Vér csordul ki felvágott ereimből, könny pedig...a szememből. Érted éltem, érted halok. És itt a vége, így elengedlek, remélem nem felejted, hogy egy szív csak is téged...mindig is szeretett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése