IV. fejezet
Egy hely
A szavakat egymás mellé rakosgatva ki lehet szűrni a dolgok értelmét, tudni a jelentésüket, de mondanivalójukat nem biztos, hogy meg lehet találni. Csak fura talányokat kísérelni és feltevésüket megmagyarázni kevés ahhoz, hogy tudni lehessen a valódi rejtelmet, amit magukkal hordoznak. Valaki érti, valaki érzi, valaki tudja, valaki csak sejti, valakit nem érdekel, valakit megőrít, valakit felbosszant, valakit okosabbá tesz, valakinek tapasztalatot mesél el. Ezek a kincsek, amiket kiirtani nem lehet, hiszen az élet e nélkül mit sem érne. Kifejezni érzéseket mondani és mutatni, de megcáfolni nem lehet. Borzadály a késői hajnalon akkor van, ha kiürül az éj. Csillámmentes fagy lesz úrrá élőn s holton egyaránt, míg a Föld véget nem ér. Kulcsszavakat suttog egy hang fülembe, de értelmet nem nyernek összefüggései. Édes illattal áraszt el egy szellő s színt hoz, ha szellemem megnyeri. Egy könnycsepp, egy fájdalom. Tengernyi könnycsepp, tengernyi fájdalom. Mit hoz a holnap, mi vár még, nem tudni előre. A mának élni tudni kell, akkor is, ha el vagy rejtőzve. Törött üvegeket pillantok meg a szikrázó patak mellett, ami úgy csordogál, mintha valami felsőbbrendű erő tisztította volna meg, hisz a gyötrődésektől felszabadulva a vize is tisztább lett. Van valami oka talán, hogy kristályos medre ily módon lett felszabadulva az idő végezete alól? Egyszerűen csak meggyónta bűneit s olyan tetteit, amit megbánt élte során. Megtért. Hőn ámított vágyai immár teljesültek a számára. Ez az egyetlen szépség ezen a kietlen vidéken, hol az összes virág elhullott már, a fák kiszáradtak, a köd pedig befedte ezt az egész torz küllemet, mit mutatott magából ez a szent hely. Védelem öleli körül a sivár, eldugott helyet, ahol a kicsi patakocska csordogál. Talán ha nem lenne ily rémisztő, már rég eltusolták volna. Gondold át. Megérné?
III. fejezet
Vég
Szerelem. Ki érti ezt? Aki egy szív csalódását felfogni képtelen, nem érdemes az életre. S létezni képtelen az, ki egyszer már ezt megélte. Folyton folyvást újabb harcba torkollik a hosszú út, amit kötelesség kijárni. Szakadékokat kikerülve menekülsz meg a fájdalomtól, ha nem bízol meg még abban sem, aki a legfontosabb. Ha egy fa lehullatja leveleit, még nem hal meg. Csak pihen. Új lombkoronát növeszt idővel, hogy még szebb pompájában lássák majd. Egy csalódott szív is ilyen, ha viszonzást vár, s nem kap választ kérdésére. Ez lenne az élet értelme? Egy örökké tartó boldogság, amit szerelemnek hívnak? Ha az érzelmek kölcsönösek, akkor is, egyszer vége lesz. Mint minden másnak, ami létrejön. Megszületik a lét, de be is fejezi azt, amit elkezdett. A fa is meghal, ha kivágják. Leveleit nem növeszti már tovább, s újabb lombkoronát sem hoz létre. Hisz nincs már, ami éltesse. Emiatt lesznek egyesek öngyilkosok? Mikor már minden véget ér. De vajon hol az a pont? És számít ez? Mindig más, mindig különböző. Változik a világ. A hőn szeretett hőst is megunhatta Csipkerózsika. Csak ezt a történet nem fejti ki, hogy a gyerekek példájaként állítsa elő ezt a bizonyos klasszikus, de valóságszerűség híján alapuló szerelmi történetet. Ahogy múlik az idő, egyre több fát vágnak ki, s egyre több szív törik össze. De ez az élet rendje. Hisz csalódás nélkül nem tudnánk értékelni a, amit igazán kellene. Így meglehet tanulni azt az örök körforgást, ami körbeveszi a mindenséget.
II. fejezet
Emésztő sötétség
Bú s harag keble ringat mindenkit. Kövületként lehet végignézni a szánalmat megannyi feszengő test sírhalmán. Porral van lepve minden szörnyűség s titok, mely valaha egy élet értelmét adta. Borzongás fut végig a kiürült sikátorokon, mik egykor zsúfolt városrészek fényűző parcelláit ontották s emelték nagyra, bámulatosra. Ezeket nem egyszerűen tönkretették, hanem kiölték belőlük azt a parányi életerőt is, amit még a vész esetére tartogattak a túléléshez. Füstbe ment terv. Csorbája a virágok illatát juttatta az ész homályos förgetegébe. Magányos harangszó hallatán felbojdult volna az erőtlenség egykor, de nem ma. Súlyos lánc ez, mit visz az a sok okosságnak tűnő förtelemnyi értelmet sem adó szentély. Lassan siralomházzá válik a pokol. Feltűnően és megveszetten, kétségek közt, a bujdosó elme sem talál vigaszt. A horizont tündöklése felfújja a mostani vérözön oltalmát. Egy szent, ki bukott angyalként szállt alá a porba, őrülten sikoltotta a múlt fájdalmának emlékét. Vérben ázott a szó, mi elhagyta torkát. Göröngyös úton sose szabad ily módon megkísérelni azt, ami már elveszett. Befedi a köd minden egyes részét a történelemnek. Minden és semmi. Ez van most. Napkeltekor búcsút mondunk a szikrázó éjnek, mi édes álmot hint a megfáradt léleknek. De rettegést hoz azoknak, kik sosem adták fel az áldozatszedést, a kínzó, elmeháborodott hóbortok űzését. Itt már remény nem születik soha! A Hold életet ad a holtnak, de csak annyi ideig, míg az nem él vissza kegyelmes sóhajával. Megtenni mindent, amit csak lehet a hazajutásért, elűzni a gonoszt a boldogságért. Kilehelni lelkeket az életben maradásért, az új élet kezdetének szükségletéért. Ha már valaki elment, az nem jön vissza. Emléke csak a szívben él, s szárnyal, minden gondolattal egyre szabadabbá válik. Kóborlásból látomás születik. Értelmetlen károkat okoz a szív végtelen rejtelmeiben. Vihar készülődik. Egy száműzött istenség villámlást küld a Földre. Az orkán zúgása hamis rivallatokat kelt. Ciklonként az áramló víz hullámokat sodor a partra. Miért ilyen mérges? Vajon riválisnak számítok? Vagy ellenlábas vagyok? Ellenség lennék? A választ sosem tudom meg. Én csak szabadságot akarok.
