X. fejezet
Örökség
Borongó este közeleg sötét árnyakkal és fellegekkel burkolózva fejem fölé. De mit tegyek, ha csupán a belsőmet tükrözi? Színtiszta érzelmek. Egy múló csillag fénye szűnik meg ma este. Reménnyel telve örömódát zengő hangját senki sem hallotta az univerzumban....csak én. Boldog volt. Fénye lassan megszűnik, már teljesen halovány, érzelmei megölték, bánata maradt csupán, amit nekem adott át. Érzem heves kis szívének dobogását, mi akkor volt ilyen szapora, mikor azt hitte, még van fény az alagút végén, de álma most a porban hever. Halálom után, csillag szeretnék lenni. Éjszakánként az eget beragyogva árasztanám el cseppnyi boldogságom fényét, azt a fényt, ami még megmaradt nekem, amit még nem vettek el tőlem, amit még nem öltek ki szívemből. Halál vár minden reggel, s minden éjjel újjászületek majd, azt gondolva, ez a sorsom, egy szikrányi csillagpor, mi felhőként vágtat át a horizonton sebesen, megőrizve a szépet, a jót, s elfogadva a szomorúságot, a bánatot, mely mosolygós álarcom mögött fog rejtőzni. A múlt képei megjelennek majd előttem, áttekintve egész életem történetét, mik nem hordoznak mást, csak csalódást és fájdalmat, amit mások okoztak nekem, saját maguk önző mivolta által, meggondolatlanságuk szembesülésével, kegyetlenségükkel. Szánom a napot, amikor megismertem őket. Eleinte szemeik gyémántként csillognak, majd valódi énjük felszínre kerülésekor olyan ében fekete árnyalatot öltenek, amit még maga a sötétség sem fogadna magába. Talán, ha egyszer belegondolnának, talán, ha tudnák, pontosan mivel is játszanak, nem történne ilyen a világban. Az emberi szív nem játékszer, pont úgy, ahogy egy csillag fénye sem az.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése